„Egy hűséges olvasójuk” – így írta alá sorait az a levélírónk, akinek kérdésére válaszolok a következőkben. Jobban örülök ugyan a névvel ellátott leveleknek, mint azoknak, amelyeknek írói óvatoskodásból elhallgatják nevüket, de mivel az e levélben fölvetett kérdés alighanem sok más olvasóban is megfogalmazódott már, még e fölösleges titkolódzás ellenére is készséggel válaszolok. Névtelen olvasónk ezt írja:
„A rádió műsorait hallgatva egyre gyakrabban figyelek föl arra, hogy bemondók is, nyilatkozó politikusok is egyre gyakrabban használják ezt a szót: nincsen. Miért nincsen, miért nem egyszerűen nincs?”
Ha már ennek a két szóalaknak az egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk, akkor mindenekelőtt azt érdemes tisztáznunk, hogy milyen szavak is ezek voltaképpen. A nincs öszszetett szó: a nem tagadószó meg az és, is kötőszókkal azonos es, is nyomatékosító, kiemelő szó összesimulásából, majd egybeforrásából keletkezett. Az összetétel olyan mondatokban ment végbe, amelyekben a nyomatékosító elemmel kiemelt nem állítmányi értékű volt. A két szóelem összeolvadása után az is nyomatékosító szerepe elhomályosult, s az összetett szó tagadó igévé vált. Persze, nagyon is hiányos ragozású ige, mivel mindöszsze két alakja van: jelentő mód jelen idejű egyes számú és többes számú harmadik személyű alakja. Az előbbi a nincs, az utóbbi a nincsenek.
E ponthoz érve azt kell mondanom: álljunk csak meg egy szóra! Mint ennek a tagadó igének két említett alakjából látszik, a többes számú igealakból már eleve nem hiányozhat az az -en végződés, amely levélírónkat zavarja. Ez az -en korántsem példátlan, sőt gyakori a régi nyelvben, olyanynyira, hogy épp a legősibb igék egyes szám harmadik személyű alakjában ott van, illetőleg ott volt: leszen, teszen, megyen, viszen stb. Alighanem ezek mintájára jött létre a nincsen igealak is a nincs mellett. Úgy látszik, szerencsés csillagzat alatt született, mert időben túlélte a mintaképeit: ma is él, sőt levélírónk megfigyelése szerint egyre sűrűbben használjuk, míg a leszen, teszen és társai ma már nagyon is régiesen hatnak, szinte teljesen kiszorultak a nyelvhasználatból. Ráadásul a nincsen – mint már utaltam rá – a többes számú nincsenek alak „szívességéből” lényegében megkerülhetetlenné vált; ahogy ma szokás mondani: bebetonozta magát.
Megítélésem szerint ez nem baj, sőt még valami csekély előnnyel is jár. Egyrészt mondatritmikai okokból jó – vagy jó lehet –, ha ugyanannak a szónak van egy hosszabb s egy rövidebb változata (aztán-azután, épp-éppen, lány-leány, rá-reá stb.), másrészt ezáltal megvan az esélye annak, hogy a két hasonló szóalak között idővel hangulati, stilisztikai különbség fejlődik ki, ami már eleve nyelvgazdagodást jelent. A nincs-nincsen esetében is szó lehet erről. A Nyelvművelő kézikönyv például úgy vélekedik, hogy a nincsen enyhébb árnyalatú tagadást éreztet, mint a rövidebb nincs.
Károlyi Gáspár 1590-ből származó, híres bibliafordításában olvashatjuk azt a régi közmondást, amely mai helyesírással így fest: Jobb az vagyon a nincsennél. (Talán mondanom sem kell; benne a vagyon szó, amelyet ma elsősorban főnévként használunk, igeként szerepel: a van ige régies, szintén -n ragos alakja.) Ha olvasónk kérdését ennek mintájára így fogalmazom meg: Jobb-e a nincs a nincsen-nél?, e kérdésre mindent összegezve a következőképpen válaszolhatok: nem jobb, de nem is rosszabb. Mindkettő gazdagítja nyelvünket.